Sárkány Se -

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Capoeira

Edzéseink

A Capoeira története



A Capoeira egyfajta táncos mozgásba rejtett harcmodor, mára talán nyugodtan mondhatjuk: harcművészet. Braziliában, ahonnan származik, a szegények sportjaként emlegetik. Maga a szó: Capoeira, baromfiudvart jelent portugálul. Hatékonysága abban fejlik, hogy a leglehetetlenebb tartásból, szituációból is képes a küzdő támadást indítani. Teljesen kiszámíthatatlan, hiszen az állandó mozgásban lévő capoerista, akár a talajszintről, akár a levegőbe ugorva, megsemmisítő csapást mérhet ellenfelére.

Kialakulása mintegy háromszáz évvel ezelőtt kezdődött a tengerentúlon, Brazíliában. Az 1500-as években Portugál telepesek, több mint kétmillió afrikai rabszolgát vásároltak, hogy az ültetvényeiken dolgoztassák őket. A Portugál Nyugat-Afrikából szállított rabszolgákat azután Dél-Amerikába szállították. Brazília volt a rabszolga-kereskedelem legnagyobb résztvevője, az Atlanti-óceánon átkelő rabszolgák 42%-a ide került.


A brazil rabok leggyakrabban, a következő népcsoportok tagjai közül kerültek ki: a szudáni csoport, mely főleg a joruba és a Dahomey törzsek tagjaiból állt, az iszlám vallású guineai csoport, melynek tagjai maléziaiak és hausza-törzsbeliek voltak, valamint a bantuk (közöttük kongóiak, kimbundák és kaszanják) Angolából, Kongóból és Mozambikból. Léteznek feljegyzések egy, ma már nem létező kubai küzdő-táncról, az úgynevezett baile del maní-ról, amely a capoeirára emlékeztet (két férfi a yuka dobozok ritmusára mozog. A batuque és a maculele nevű küzdő-táncok szintén szorosan kapcsolódnak a capoeirához. A rabszolgák az Újvilágba magukkal hozták kulturális és vallási szokásaikat. Az elnyomás és rabszolgatartás homogenizálta az afrikai származású embereket, és ez később a capoeira kialakulásának katalizátora lett.

Meglehetősen mostoha körülmények között éltek ezek a feketék az ültetvényeken, ezért gyakorivá váltak a szökési kísérletek, amelyeket, ha kudarcba fulladtak, kegyetlenül, példát statuálva toroltak meg a rabszolgatartó telepesek. Ezek a lázadó, nyughatatlan rabszolgák, kis közösségeket alkottak és az eredményesebb szökés érdekében, önvédelmi rendszert kezdtek kialakítani,  amit aztán a vasárnapi pihenőnapokon együtt gyakoroltak, csiszoltak. Hasonlóan végezték az edzést, mint manapság: nagy kört alkottak, tapssal adták az ütemet, népdalokat énekeltek és zenéltek. A kör közepén két küzdő táncot imitált, valójában azonban harcolt egymással. Ebben a rituális harcban kiemelten fontos szerepe van ma is a zenének, és a hozzá fűződő filozófiának. A küzdő felek támadnak, védekeznek, megpróbálnak túljárni ellenfelük eszén. A harcban résztvevő pár körül az összes többi játékos kört alkot (roda) - ezzel alakítva ki a küzdőteret-, és tapssal, énekkel biztatja a bent lévőket. Pár perc után aztán újabb páros kerül a kör közepére.

A zenéről hagyományosan a bateriában helyet foglaló zenészek és a szólóénekes gondoskodnak. Hangszereik segítségével szolgáltatják a küzdelemhez elengedhetetlen ritmusos zenét, amely, kiegészülve a körben állók énekével, különleges atmoszférát teremt. Hangszere a Rumba dob (tambor), mely három méretben is szerepel, a Csörgődob (pandeiro), és a legfontosabb hangszere; a Beimbao. Ez egy afrikai eredetű íjszerű ütős hangszer, a Capoeira, és az afro-brazil kultúra alaphangszere. Ezt a hangszert rendszerint a Mester, az irányító vagy esetleg egy vezető tanítvány kezeli. Az íjszerűen megfeszített húr hangját egy fára rögzített tökkel (cabaca) erősítik fel, és egy ujjak között tartott kaviccsal szabályozzák. Egyik kézben a hangszert tartják, amit kisujjal egyensúlyoznak, a másikban, pedig egy ütő pálcika és egy kis kosárszerű csörgő van. Három alaphanggal gazdálkodnak. Egyiknél a követ erősen rászorítják a húrra, a következőnél épphogy érintik, a harmadik típusnál kő nélkül a testhez szorítva egy öblösebb hangot szólaltatnak meg. Annak idején Afrikában, kő helyett a körmüket használták.

A vasárnapi vígasságokat, ahol a harcra készültek a rabszolgák, természetesen őrzési felügyelet mellett végezhették. A technikákat megpróbálták minél közelebb vinni az edzőtárs testéhez, hogy majd a szökés közben, ha éles szituáció alakul ki, pengékkel a lábukon végzetesen pontos rúgással terítsék le az üldözőiket. A capueirában a lábtechnika dominál, nagyon kevés ütést tartalmaz. A kezet többnyire a védekezésnél használják. A magas, akrobatikus és ugró rúgásokat, pedig a lovon közeledő ellenség leterítésekor alkalmazták.
1888-ban eltörölték a rabszolgaságok Brazíliában. A legtöbb felszabadult fekete nem tért vissza Afrikába, hanem a nagyvárosokban próbált szerencsét. A következő csapás, amivel meg kellett küzdeniük. Az a munkanélküliség volt. Ki bízott meg egy újonnan felszabadult rabszolgában, abban a zűrzavaros időben? Nem volt más választásuk, kivételes harci tudásukat felhasználva, bandákba verődve a bűnözésből éltek, másokat politikusok alkalmaztak testőrként, vagy leszámolási feladatokat kaptak. Rövidesen így vált a capoeira, Rio De Janeiro alvilágának félelmetes fegyverévé.



Viszont amennyire a capoeira összefonódott politikával a rendőrség annyira üldözte őket. Azonban kiirtani lehetetlen volt. Állítólag a capoeristáknak döntő szerepük volt a Brazil szabadságharcban is. Az 1920-as évekig néptáncként rejtegették művészetüket, és persze kinek jutott volna eszébe, betiltani egy ártalmatlan szórakozást? Tíz évvel később megalakultak az első hivatalos capoeira iskolák, később Brazília nemzeti sportjaként ismerte el.

Mestre Bimba


Pontosabban az igazi áttörést 1932 jelentette, amikor a nagy stílusalapító: Mestre Bimba bemutatót tartott az elnök előtt. A politikus jó reklámot látott a capoeirában Brazília számára, ezért engedélyt adott egy legális akadémia megnyitására. A durva harc helyet, ekkor kezdett kifinomult, művészi stílus erősödni a cpoeoirán belül. Ma Brazíliában százezrek űzik különböző irányzatait, s a futballéhoz hasonló népszerűségnek örvendő nemzeti sport. A Copacabna-án egymást váltják a homokban futballozó és capoeirázó társaságok. Így a szamba és a futball mellett ez lett a harmadik dolog, amiről az emberek egyből Brazília jut az eszébe. A capoeirán belül számtalan stílusirányzat alakult ki az idők folyamán. A teljesség igénye nélkül, íme néhány főbb stílus ezek közül: Regional, vagy Luta Regional Baiana: az elnevezése annak a capoeira stílusnak, amit Mestre Bimba (magyarul: ˝Fütyi˝) hozott létre az 1920-as években az utcákon használt capoeirából.

 

A hosszan tartó rendőri elnyomás után, a capueira elkorcsosult, és felületesen gyakorolták azok, akik nem féltek a megtorlástól. A capoeira regional a formális ősi iskolák technikáit alkalmazta újra, és fejlesztette tovább. Egységesítette, rendszerezte az addigi technikákat, és előírta a végrehajtásuk menetét. Ezen kívül a küzdelem gyakorlására helyeztek nagy hangsúlyt. Ezt az alapstílust kezdte el használni később mindenki, és tovább alakítva, évek múlva, számtalan más irányzat vált ki belőle. Például: a capoeira angola, brincadeira de angola, a benguela, az iuna, roda de capoeira, capoeiragem, malagragem, vadiacao.

Angola Capoeira



Az angola: Mestre Pasthina által kreált irányvonal. Felfedezhetőek benne az állatok mozgásának utánzásából kialakult elemek. Lassú zenére, taktikus mozdulatokkal táncolnak, amelyeket hirtelen villámgyors támadásokba visznek át. A stílust az alacsony föld közeli mozdulatok, a földelemek, és a taktika magas szintű alkalmazása jellemzi. Régen az improvizációs stílus alapeleme volt. Számtalan új rúgást találhatott ki egy játékos harc közben. Később a regional hatására itt is megjelentek a mozgások szabványosítására való törekvések, de sok iskolában még mindig nem írják elő egy mozdulat pontos végrehajtását.

 

A benguela: A regionálhoz tartozó stílus. Vagyis egyike azon 8 stílusnak, amelyeket Bimba mester alkotott. Nemcsak ritmusában, hanem mozdulataiban is különbözik a regionaltól. Valahol a regional és az angola között helyezkedik el, ha a ritmust vizsgáljuk. A kedélyek lehűtésére használják, ezen kívül jól lehet tanulni segítségével a mandingát, és a dobás technikákat. A leginkább táncos és taktikus stílus.

Az iuna: Tipikusan regional közeli játék. Kizárólag mesterek és magas rangú capoiristák játszhatják. Az iuna ritmust is Mestre Bimba alkotta, az iuna madarak násztáncát figyelve. Ezt a stílust játszva mutatja be a capoeirás a legmagasabb szintű mozdulatokat.

A capoeira ma ismert elemei a híres Bimba mester nevéhez fűződnek. Az új stílus inkább a capoeira művészi, nem pedig küzdősport voltát hangsúlyozta ki. Ez a stílus vált később általánossá, és lett olyan divatos az elmúlt néhány évben nálunk is. Napjainkban rendkívül elterjedt az egész világon, igaz már csak a fittség és a szórakozás motiválja a gyakorlót. Találkozhatunk a capoeirával a videoklipekben, harci bemutatókon, sőt mostanság nagy divatja van Hollywoodban is. Hazánkba 7-8 évvel ezelőtt tört be a capoeira láz, s immár csaknem minden megyében vannak iskolák, de a főváros bővelkedik igazán bennük. A nők körében, a fergeteges hangulat és a lendületes zene mellett, azért is olyan népszerű, mert a gyakorlatban - főleg Európában - az ütést vagy rúgást legtöbbször nem viszik be egymásnak az ellenfelek. Tehát a keményebb küzdősportokban megszokott sérülésektől nem igen kell tartani, a gyakorlás mégis intenzív, és remek zsírégető. Az edzéseken résztvevők fele lány. Nem is csoda, hiszen hiába tekintik a capoeirát elsősorban küzdősportnak, más a hangulata, mint a harcművészeteknek általában. Itt alapvetően a játék a fontos. A körben ugrásokkal, rúgásokkal, szaltókkal és kézenállásokkal egymásnak felelgető játékosok egyfolytában mosolyognak, és gyakran néznek egymás szemébe.

A játéknak több fajtája van: lehet barátságos vagy kemény, gyors vagy lassú, a dalok ritmusától függően. De az európai capoeiristák azt mondják: ők nem küzdenek, hanem játszanak. Brazíliában azért manapság is más a helyzet. Mint tudjuk a favellákban élő milliók, óriási szegénységben élnek. Az utcákon a közbiztonság minimális. Ezért a capeira harci mivolta megmaradt. Egy jókor és megfelelő ütemben kivitelezett kombináció akár életet is menthet. A rengeteg irányzat és iskola vigyáz arra, hogy a rájuk jellemző sajátos technikákat a köreiken belül tartsák, így az esetleges küzdelmek során képesek maradnak arra, hogy meglepjék ellenfelüket. Ezért nem lehetséges az, hogy a capoeirista iskoláról iskolára vándorol, mert az életével fizethet érte. Ezzel a hozzáállással viszont sokra mehet a capoeira harcos a versenyszerű küzdelemben is. Egy évvel eelőt egy találkozón, ahol a világ különböző harcművészei csaptak össze, egy Brazil capoeirista nyert. A szokatlan harcmodor ugyanis rengeteg meglepetéssel szolgált. Semmilyen sémában be nem illeszthető rendszerét, egyetlen más harcművészetet gyakorló sem volt képes kiszámítani. Nálunk Magyarországon nem az életünkért vívott mindennapi harc az edzések célja, hanem a stressz, a felüdülés, a fittség érzésére törekszünk. Gyakorlása tehát kortalan, és nemtelen, mindenki képességeihez mérten végezheti a technikákat, így győzi le edzésről edzésre önmagát és lépi túl saját korlátait.

 
 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz